Információs társadalom modellek, gazdasági és társadalmi következmények

Az ember kommunikációs fejlődésében több nagy mérföldkővel találkozhatunk. Kezdetben az „emberek” ösztönszerűen éltek, majd elkezdték egymást utánozni. Hatalmas változást jelentett a beszéd megjelenése, amivel a kommunikáció sokkal hatékonyabb lett. Ez az élőbeszéd a mai napig az egyik legfontosabb eszköz az emberek közötti kapcsolattartásban. Mondhatnám: a szó azonban elszáll az írás megmarad, így a következő mérföldkőnek az írás megjelenését tekinteném. De ez is csak akkor okozott nagymértékű változást, amikor az írás Gutenbergnek hála már nyomtatott formában is elterjedhetett. A különböző technikai vívmányok (tv, rádió, számítógép) megjelenésével véleményem szerint a könyv felturbósított változatát hozták létre. Esténként könyv olvasása helyett sajnos sokan beülnek a tv, számítógép elé és megnéznek egy filmet, amit lehet, hogy el is olvashatnának. Persze kicsit sarkított a példám, de úgy érzem a modern technikai eszközök, csak megkönnyítik és felgyorsítják az eseményeket kommunikáció és információ terén. Hova tűntek a régi szép kódexek, amiket a szerzetesen több évig is írtak? A mai könyvek elég hiányosak képekben (nem számítom ide a szakkönyvek grafikáit, ábráit. Lenne-e egyáltalán értéke a mai világban a szépen díszített könyveknek? A fejlődéssel haladni kell, de nem kellene a régi értékeket sem teljesen megtagadni. A mai könyvek egyre nagyobb számban megjelennek e-könyvként is. Én, bevallom őszintén, szeretem a nyomtatott új könyveket elsőként kinyitni és beleszagolni. Lehet, hogy kulturális késésben vagyok?

Társadalmunk átalakulóban van: lavírozik az információs, kommunikációs és tudás alapú között. Én igazából ennek a hármasnak az összevonását érezném még napjainkban érvényesnek. Nincsenek pontos határok és a konkrét határvonalak sem alakultak ki. Lesznek egyáltalán? Szabad karakterisztikusan kijelenteni, hogy mi most ilyen és ilyen társadalom vagyunk? Egyrészt az ember szereti a biztosat, a biztonságosat. Nehezen engedi el a már bejáratott biztos módszereket a bizonytalanra és ismeretlen kimenetelűre. A gyors változásokra sem tudunk gazdasági, politikai stb. okokból azonnal reagálni. Ha csak az oktatást nézzük: bármilyen változás bevezetéséhez (a teljesség igénye nélkül) kell egy tervezet, el kell fogadtatni a parlamentben, a NAT-ot át kell írni, megvalósítani, eszközbeszerzés, tanárok képzése, felkészítése, stb. Ez akár több évet is igénybe vehet. Máris kulturális késésben vagyunk.

Az információs társadalom kifejezést egyre gyakrabban használjuk manapság. Igazából csak szeretnénk (?), ha ez lenne a mai világra jellemző. Az információ előállítása, elosztása, terjesztése, használata egyre nagyobb szerepet játszik mindennapjainkban. De legtöbb esetben az ember még csak, mint fogyasztó jelenik meg és hiányzik a tartalommegosztás. Vajon miért félünk közzétenni, mások számára is elérhetővé tenni gondolatainkat, munkáinkat? Erre a választ mindenkinek magának kell kitalálnia. Lehet, hogy ez is a kulturális késés számlájára írható? Ugyanúgy, ahogy megtanultuk, hogy az információk szabadon a rendelkezésünkre állnak, ugyanúgy meg kellene tanulnunk az információk továbbadását is. De erről lehetne egy érdekes kutatás is, hogy az emberi fajfenntartó természete, vagy az önzés, irigység, mennyire gátolja ebben. Ezalatt azt értem, hogy ha például az ember továbbadja az összes információt, amivel rendelkezik, akkor mitől lesz különleges, több a többi embernél. Nem lesznek jobb esélyei a munkaerőpiacon. Én például egy jó csapatembernek tartom magam és a közös munka során a cél lebeg a szemem előtt, amit közösen szeretnénk elérni. Ez pedig akkor lehet sikeres, ha mindenki beleadja tudását, képességét. Számomra nagyon zavaró olyan emberekkel együtt dolgozni, akik ilyen-olyan okokból visszatartják az infókat és csak azt nézik, hogy a közös munkából ők hogyan jöhetnek ki a legjobban. Ilyen emberek mindig lesznek, így teljes tartalommegosztás soha nem is lehet. Kérdés, hogy a teljes tartalommegosztást akarjuk-e elérni?

Tapasztalataim azt mutatják, hogy a szöveg alapú kommunikáció még nagyon erősen van jelen társadalmunkban. Főleg hivatalos ügyek intézésekor, találkozhatunk olyannal, hogy csak papír alapon lehet valamit benyújtani, vagy mindenképpen be kell vinni az eredeti példányt is. Ebben is biztos, hogy szerepet játszik a kulturális késés, mivel még el kell telnie egy bizonyos időnek, hogy minden feltétel adott legyen ahhoz, hogy minden elektronikusan elintézhető legyen. Én is szívesebben intézem ügyes bajos dolgaimat, vásárlást, átutalásokat online, mert rengeteg időt és energiát takaríthatok meg vele. Igaz, hogy használom ezeket, de néha félve. Persze, ehhez kellett egy negatív tapasztalat is. Egyik reggel arra ébredtem, hogy kaptam egy sms-t, hogy hajnali kettőkor sikertelenül próbáltam online vásárolni. Nem értettem, mert én nem voltam a kártyám meg nálam volt. Kiderült, hogy valaki hozzáfért a kártyám adataihoz és megpróbált visszaélni vele. Szerencsémre nem volt akkora összeg a kártyán, mint amekkora összegben vásárolni akartak. Nekem maradt a bosszúság: kártya letiltása, új igénylése, stb. Csak azért meséltem el, mert akármennyire is védik a különböző rendszerek az adatainkat, kis rések mindig lesznek a rendszerben és könnyen kiszolgáltatottá válhatunk. Azóta is intézem online az ügyeimet és továbbra is vásárolok, de néha ott motoszkál a fejemben, hogy ez akár még egyszer megtörténhet és akkor nem biztos, hogy ilyen szerencsém lesz.

Milyen jó lenne, ha a szöveg alapú kommunikációt legalább részben felváltaná a hang vagy videó alapú! A tanulmányainkat nagyban megkönnyítené, ha több előadást is láthatnánk a ustreamen, online csatlakozni tudnánk órákhoz, vagy akár közösen szerkesztenénk meg az óra anyagát. Azt gondolom, a változások már elkezdődtek, csak még idő kell a teljes kifutásig. Egy gondom volt csak a neten hallgatott órával: alig győztem a kéretlen reklámokat kikapcsolni. Egy óra alatt befektethettem volna, mehettem volna tanfolyamra, önéletrajzírásban fejleszthettem volna magam, millió álláshirdetésre jelentkezhettem volna és még fénymásolhattam volna is. A többit már nem jegyeztem meg J (De úgy látszik mégis hatékony az ilyen reklám, mert melékszem rá.) Nem tartom egy fair dolognak, hogy kéretlenül is bombáznak hirdetésekkel. Ezt úgy tartanám korrektnek, ha már követik a netezési szokásainkat (legújabb hírek szerint ez leszabályozzák), hogy csak kérés esetén jelennének meg. Szerintem nagyon idegesítő tud lenni, amikor egyébként is a képernyőt kell bámulni, hogy egyszer csak valami villog, megjelenik.

Kicsit visszaolvasva az eddigieket, úgy látom, hogy sikeresen találtam egy „bűnbakot”, amihez szinte minden gondolatomnál visszatértem. Ez pedig a kulturális késés. Számomra érdekes jelenség, főleg, hogy mostanság állandóan az élethosszig tartó tanulást emlegetjük. Úgy gondolom, ebbe bele kellene, hogy tartozzon az informatikai ismeretek és információk átvételének és átadásának a megtanulása is. Mégis, miért ragaszkodunk a megszokott, bevált dolgokhoz? Miért nem kaphatják például a nyugdíjasok átutalással a nyugdíjat? Miért ne tudnák megtanulni a bankkártya használatát? Lehet, hogy az élethosszig tartó tanulás folyamatából ezt sem kellene kifelejteni és akkor talán kevesebb lenne az olyan rendőrségi jelentés, ahol nyugdíjasokat pár ezer Forintért vertek, vagy öltek meg. Nekik nem kellene ebben késében lenniük. Vagy ez nem is késés, hanem nem akarás? (Minek ez már nekem? Eddig is megvoltam nélküle, most sem kell már. Öreg vagyok én már ehhez.) A múltkor a rendelőben receptet akartam csak felíratni és az idősebb orvos csak azért nem kezdte el a rendelést (pedig már sokan vártunk), mert az asszisztense késett. Kíváncsi lennék, hogy mi lehetett az oka: Én orvos vagyok, nem ez a feladatom vagy fogalmam sincs, hogyan működik ez a ketyere, amivel receptet lehet nyomtatni. Egy másik orvos, hasonló esetben, inkább felírta kézzel a beutalót, mert megmondta, hogy nem tudja használni a programot. Ezekben az esetekben a feltételek adottak voltak (volt számítógép, volt program), de az emberi tényező miatt mégsem működött a dolog. Itt inkább a nem akarás és a „nem értek hozzá, de nem is baj” hozzáállás miatt volt lemaradás.

A kulturális késésnél tehát ne felejtsük el, hogy az embernek is akarnia kell a változást, és ez nem mindenkinél működik azonnal. Talán kevesebben vannak azok, akik ezt nem akarják, de mindig kerülhet porszem a gépezetbe.

Egy másik dolog, ami kapcsán elgondolkodtam előadás után, az az interaktivitás. Úgyis lehetne mondani ez még nagyon gyerekcipőben jár, még sokaknál szemléletváltásra van szükség, hogy igazán beinduljon. Visszatérve az idősekre, ez nekik is lehetne egy jó lehetőség arra, hogy otthon ülve mégis társasági életet tudjanak élni és ne csak egész nap a tv-t nézzék és keresztrejtvényt fejtsenek. Azonban ehhez is kellene megfelelő pénztárcabarát képzés (már megint lll) és megfelelő technikai eszközök (nagyobb képfelbontás, nagyobb billentyűzet, esetleg egyszerűbb program, ami olvasóbarát, stb.) Ki lehetne alakítani akár interaktív nyugdíjasklubbot is. (Remélem nem találtam fel most a spanyolviaszt.) Talán az interaktivitás beindulása lehetne az egyik út az információs társadalom felé?

Az is érdekes kérdés, hogy mennyire jó nekünk, ha örökösen bombázva vagyunk információkkal. Állandóan kattog az agyunk, gondolkodunk és próbáljuk a számunkra szükséges információkat kiszűrni. Ami vagy sikerül vagy nem. Én a twitterrel vagyok bajban, mivel mindenki küldözgeti a linkeket és ötletszerűen próbálom olvasni őket és azokat lereagálni. Lehet, hogy lennének számomra fontosabb információk is, csak első ránézésre, nem mentek át a szűrőmön. Azért próbálom követni az eseményeket és helyesen megszűrni az információkat.

Az interaktivitással sem szabad átesni a ló túloldalára sem. Nem szeretnék most az egészségügyi következményekről és a függőségekről beszélni, mert ezekről rengeteget hallani. Úgy gondolom az ember alapvetően társas lény, fontosak a face to face beszélgetések, találkozások, társas (valós) kapcsolatok. Ha lassan mindent elintézhetünk, megbeszélhetünk online, nem lesz minden kicsit túl személytelen? Nem kell félni az elmagányosodástól? Hányszor hallani, hogy a gyerekek is iskola után otthonról egymással chat-elnek, ahelyett, hogy együtt játszanának a valós világban. Persze itt nagy szerepet játszana a szülői felelősség és példamutatás és figyelem, de erről már ment egy beszélgetés a facen.  De a felnőttek esetében mi a helyzet? Igaz, mindenki maga dönti el, hogy milyen utat jár, de a virtuális világban, most az SL-lel való saját tapasztalat alapján is mondom, az ember tényleg nagyon könnyen elveszíti az időérzéket. Meg kellene találni az egészséges egyensúlyt a valós és a virtuális világ között, hogy ne szippantson be bennünket egy virtuális tér, vagy egy hatalmas információhalmaz. Az információs társadalom egyik legfontosabb eleme pedig pont az idő lenne. Új ismeretekre van szüksége az embereknek, mint például időmenedzsment.

Igazából mindig csak arról beszélünk, hogy kulturális késésben vagyunk, de igazából fel vagyunk készülve ezekre a változásokra. Nem egy természetes védekező mechanizmusról van szó, amikor nem siettetjük a változások bevezetését? Lesz vagy kell mesterséges intelligencia? Nem kellene az időmenedzsmentet és az információszűrést is oktatni?

Ne értsetek félre, nem akartam pesszimista képet festeni és nem is vagyok a változások ellen. Megpróbáltam reálisan nézni a lehetőségeket és az általam tapasztalt esetekből meríteni. Nagyon jó lenne, ha egy csomó minden megváltozna, mert lenne még hova fejlődnünk és élnénk azokkal az eszközökkel, amik megkönnyítenénk az életünket.

Lehet, hogy néha ellentmondásba sikerült keverednem önmagammal, de ebből is látszik, hogy bizonyos kérdésekben nincs még egységes álláspont. De lesz valaha ilyen?

Én igazából egy dologra vágynék: Ha lenne egy olyan technikai eszköz, amivel a napközbeni gondolataimat rögzíteni lehetne, gyorsabban meg tudnám írni ezeket a bejegyzéseket. (Azért ebből is lehetnének mókás szituációk J)