Esélyegyenlő(tlen)ség a felnőttoktatásban az információs társadalom korában

Elérkeztünk az utolsó témahéthez, mely egy érdekes és talán nagyon is aktuális témát boncolgat. Igen, az esélyegyenlőségről már beszéltünk és sokféle álláspontot képviseltünk. Akkor elsősorban a szociális helyzetből adódóan megjelenő esélyegyenlőtlenséget boncolgattuk. Érdekes, hogy akkor (ha jól emlékszem) nem kanyarodtunk el a fogyatékkal élő emberek problémájáig.

Nézzük először mit ír a Wikipedia a fogyatékosságról:

„A fogyatékosság vagy sérültség annak a maradandó állapotnak vagy sajátosságnak a megnevezése, amikor egy személy érzékszervi, mozgásszervi, értelmi vagy kommunikációs képességei számottevően elmaradnak az emberek átlagától és ez a társadalmi életben való részvételét jelentősen akadályozza vagy lehetetlenné teszi. Lehet veleszületett, vagy okozhatja baleset, betegség, vagy az öregedés.”

Tehát valamilyen sajátosság által különböznek a többi embertől. Miért, a többiek milyenek? Ők egyformák lennének? Nem. Ha végignézünk egy tanulóközösségen, akkor ott is többféle típusú diák található. Teljesen homogén csoportot soha nem tudnánk létrehozni. Vagy mégis? Egy másik óra kapcsán fel kellett dolgoznunk Foucault Felügyelet és büntetés című könyvének néhány fejezetét. A nevelési módszereknél kitér az idomításra. Az idomítás a fegyelmi hatalom olyan formája, ami jobb lefaragást és nagyobb megnyirbálást tesz lehetővé. Azért kell láncra fűzni az erőket, hogy megsokszorozódjanak és felhasználhatók legyenek. Nem hajtja egy tömegben uralma alá, hanem szétválogatja, elemzi, megkülönbözteti és a felbontás módszereivel a szükséges megkülönböztető jegyekig hatol. Itt hozhatjuk példaként a különböző katonai parádékon a tökéletesen egyszerre mozgó katonákat. De vajon ők egy homogén csoport lennének? Lehet, hogy tökéletes összhangban tudnak mozogni és megfelelnek a rendszer követelményeinek, de jellemük, tulajdonságaik és képességeik különbözőek. Ezeket nem nagyon tudják befolyásolni. Szóval maradjunk annyiban, hogy teljesen homogén tanulócsoportot nem lehet létrehozni. Mégis hajlamosak vagyunk egy osztályt homogénnek tekinteni, mert részben azonos képességű és adottságú gyerekek tanulnak ott.

Manapság én inkább divatos hívószavaknak érzem: differenciálás, esélyegyenlőség. Miért kell ezeket ennyire kiemelten kezelni? Szerintem inkább természetesnek kéne vennünk, hogy igenis vannak különböző képességű és adottságú emberek. Pont ezért vagyunk emberek és nem robotok. Ők ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, csak fogyatékosságuk, adottságaik megnehezíti hétköznapjaikat, tanulásukat. Elfogadásukban a társadalomnak is nagy szerepe van.

Úgy gondolom, hogy amíg a valós világban nem tudjuk ezt a kérdést természetesebben kezelni, addig az online és virtuálisban is döcögősen megy. Persze legalább vannak próbálkozások. Twitteren felmerült az a kérdés, hogy biztos, hogy ennek az oktatás területén kell megjelennie? Szerintem ez kikerülhetetlen. A gyerekek tudnak nagyon elfogadóak és nagyon undokok is lenni. Ha azt látják, hogy természetes, hogy az iskolában jár velük együtt fogyatékossággal élő, és igen vele is ugyan úgy lehet barátkozni, akkor felnőttként is elfogadóbbak lesznek. Persze itt a szülők felelőssége is nagy, nem csak az iskoláé.

Írtam, hogy a társadalom felelőssége is nagy. Pont nemrég olvastam egy interjút Böszörményi Gyulával, aki főleg gyerekeknek írt könyveiről híres és ő nyilatkozta, hogy régen, a rendszerváltás előtt, a hozzá hasonlókat (kétévesen izomsorvadása lett, és ezáltal vált mozgássérültté) intézetbe tették és ott voltak elzárva a külvilágtól a saját világukban. Pedig nekik is lettek volna terveik, igényeik. Szerencsére, ez mára már megváltozott. Egyre több esetben kerülnek ilyen gyerekek hagyományos iskolába, vagy munkahelyre. A gond talán az, hogy ez mindenféle átmenet nélkül történt meg. A pedagógusok nincsenek felkészítve erre a feladatra. Igen tudom: a pedagógus és a gyógypedagógus / konduktor külön szakma. De úgy vélem, aki pedagógusi pályára készül, az rendelkezzen kellő nyitottsággal és ne dugja a fejét a homokba, ha ilyen szituációba kerül. Az előadáson is szóba került: speciális tudás vagy elfogadó attitűd kell? Én ezt lehet, hogy úgy módosítanám, hogy speciális tudás és elfogadó attitűd. A „normál” pedagógus is kapcsolatba kerül ilyen tanulókkal, nem csak a gyógypedagógus, akivel szorosan együtt kellene működnie a hatékony oktatás érdekében. Anno, amikor még tanítottam, volt egy vak kislány az egyik osztályban. Osztálytársai megszervezték, hogy mikor ki kíséri őt a szünetekben és segíti. Én pár hétig tanítottam csak, amikor helyettesítenem kellett náluk, de sokat beszélgettem vele. Meglepődött, amikor próbáltam bevonni az óra menetébe, mert általában békén szokták hagyni. Elmesélte, hogy párszor próbálkozott „jegyzetelni” egy gép segítségével, de rászóltak a tanárok, hogy túl hangos és zavarja őket. Miben? A hagyományos, én beszélek, te csöndben maradsz szerepben? Ez számomra akkor sem lenne elfogadható, ha nincs az osztályban fogyatékos tanuló. Nekem nem volt speciális tudásom, hogy hogyan lehetne őt tényleg hatékonyan oktatni, de pozitívan álltam a dologhoz és próbálkoztam. Így, hogy én is nyitottam felé, ő is bátrabban mert megszólalni idegen nyelven. Számomra a legnagyobb elismerés tőle az volt, amikor egyszer megkért, hogy had nézhessen meg. Kiderült, hogy csak az arcomat szerette volna megfogni, hogy el tudja képzelni milyen is lehetek. Természetesen megengedtem. Speciális ismeret azt gondolom, inkább a szellemi fogyatékosok és tanulási nehézséggel küzdők esetében kell. Az integrációnál figyelembe kell venni, hogy milyen arányban kerülnek ilyen gyerekek egy osztályba, hogy a többieket se érje hátrány. Szóval nem kell az integrációval sem átesni a ló túloldalára, valahol az arany középutat kell megtalálni.

A mai fiatalok talán elfogadóbbak, mint korábban, talán köszönhető az internetnek is, mely kinyitotta számukra a világot. Az előadáson elhangzott egy újabb kifejezés: digitális varázspálca. Sokan úgy gondolják, hogy ha egy fogyatékosnak IKT eszközöket és némi tudást adnak, akkor minden probléma megoldódik. Pedig ez az ő esetükben sem így történik.

Szóba került, hogy fogyatékos ember lehet-e digitális bennszülött. Miért ne lehetne? Nem elég beleszületni a bennszülöttségbe, el kell sajátítani az ismereteket is hozzá. Ha egy fogyatékos embernek ugyanúgy rendelkezik a megfelelő eszközökkel, akkor ennek semmi akadálya. A nem fogyatékos emberek sem automatikusan értenek az IKT eszközökhöz. Így igazából nem is értettem ezt a felvetést.

A technika megkönnyíti a fogyatékos emberek életét, de sajnos drágák, nehezen megszerezhetőek, így nem biztos, hogy a fogyatékosságuk miatt kerülnek hátrányba, hanem inkább szociális helyzetük miatt. Az IKT eszközök alkalmazásánál viszont meg kell különböztetnünk a testi és szellemi fogyatékosokat. A testi fogyatékosok IKT eszközeit könnyebben lehet valamilyen szoftverrel támogatni, így több lehetőségük van hátrányuk lefaragásában. Ha ilyen tanuló kerül az osztályba, akkor talán egy kicsit egyszerűbb megoldani az óra menetét, a tananyagot, habár az óra felépítését jól át kell gondolni, mivel egy dolgot többféleképpen is be kell tudnunk mutatni. A szellemi fogyatékosok esetében ez már sokkal nehezebb, mivel az ő esetükben nehezen lehet, vagy szinte lehetetlen valamilyen segítő szoftvert alkalmazni. Ilyenkor az integráció módját is jól át kell gondolni. (Hányan kerüljenek be az osztályba? Milyen súlyos fogyatékosságról van szó? Hány gyógypedagógus tud együttműködni a pedagógussal?) Sajnos láttam arra példát, hogy egy intézmény anyagi okok miatt megszűntette SNI-s osztályát és egy az egyben szétosztották a gyerekeket két osztályba. Ebben az esetben szinte lehetetlen volt hatékonyan tanítani és minden gyerek hátrányba került, és a pedagógus is csak „vergődött”.

A web akadálymentesítése:

A Web Akadálymentesítési Útmutató 2.0 (WCAG2.0) tartalmazza azokat az ajánlásokat, melyek elősegítik a webtartalom könnyebb elérését. „A Web Akadálymentesítési Útmutató (WCAG) 2.0 meghatározza, hogyan lehet a webtartalmat jobban elérhetővé tenni a hátrányos helyzetűek számára. Az akadálymentesítés a fogyatékkal élők széles körét érinti, beleértve a látási, hallási, testi, beszéddel kapcsolatos, kognitív, nyelvi, tanulási és neurológiai fogyatékosságokat. Habár ezek az irányelvek széles területet fednek le, nem képesek arra, hogy az összes típusú, fokozatú és kombinációjú fogyatékossággal rendelkezők igényeinek megfeleljenek. Ezek az irányelvek használhatóbbá teszik a webtartalmat az idősebb felhasználók részére is, akiknek az öregedés következtében változnak a képességeik, és természetesen segítik a használhatóságot a mindennapi felhasználók számára is.” http://www.w3c.hu/forditasok/WCAG20/

Az iskolák programjába, vagy a felnőttoktatás képzési programjaiba is belekerülnek a fogyatékos hallgatók, mivel ezek kötelező része a speciális igények megjelenítése. A kérdés az, hogy ez azt is jelenti, hogy valóban fel vannak rá készülve? Az akadálymentesített terület és a megfelelő technika még nem elegendő. Én mindenesetre jónak tartottam, hogy andragógusként, legalább egy előadás erejéig kitértünk erre a témára is, mert mi is kerülhetünk olyan szituációba, ahol ilyen jellegű akadályokat kell leküzdenünk.